A rendező egy színpadi történetmesélő

Interjú Horváth Patrícia rendezővel, a TÖRTÉNETŐRZŐ című, a 6szín-ben látható Alexis Michalik -darab fordítójával a francia és a magyar színházi különbségekről, magánszínházakról, személyes és szakmai filtereinkről. Megfejthetetlen, avagy megfejthető kódokról és anyaságról.

Hogyan lesz egy színházrendezőből konferencia-tolmács, majd szakfordítóból újra színházrendező?

Történt egy megtorpanás 2015 után, amikor megszűnt a társulati létezésem. Pedig én nagyjából diplomázás óta egy ilyen színházi formában léteztem. Számomra a színház elsősorban társulat és együtt gondolkodó közösség. Ebben a gondolkodó közösségben vagy saját ötletből, vagy vezetői döntésből kifolyólag felszínre kerültek darab címek. Bizonyos kivételektől eltekintve soha nem volt önálló választásom az, amit rendeztem. Ez alól talán kivétel Michael Endének a Momo című darabja, amit én ajánlottam és én adaptáltam akkor színpadra. Valamint a társulati lét többi szegmenséből is alaposan kivettem a részemet, volt, hogy asszisztáltam, volt, hogy tanítottam a stúdióban stb. Több fesztivált szerveztem és vezettem is le. Ez a komplex társulati létezés szűnt meg 2015-ben, gyakorlatilag kihúzták a talajt a lábam alól. Kimondhatjuk, hogy padlóra kerültem. Onnantól nem tudtam dekódolni a létezésemet, mint színházi ember. Ekkor jött néhány kanyar az életemben. Hiszen a színház rendezői diplomám előtt én francia nyelvű közgazdászként diplomáztam és ezt kihasználva ötlött fel bennem, hogy valahogy szerencsés lenne ezt kamatoztatni, ezért elmentem egy abszolút nappali tagozatos egyetemre konferencia-tolmács szakot végezni, amelyet követett egy szakfordítói két év is. Ha már megvan az angol meg a francia nyelv is anyanyelvi szinten akkor miért ne lehetne több lábon állni! Ugyan első körben ezek menekülésnek és valamifajta pótléknak tűntek, de később kiderült, hogy ez még inkább megerősítette a színházba vetett hitem és létezésem. Sőt tulajdonképpen ezáltal találtam magamra. 

Mint egy szigorú diétában, elkezdtél nem színházzal foglalkozni…

Így van, hanem az élettel hiszen egy tolmácsnak alapvetően annak minden területéhez jobban kell értenie, mindenre kell, hogy legyen egy rálátása és ekkor jöttem arra rá, hogy mennyire beszűkült látásmódot eredményezett az addig csak csupán színházban való gondolkodásmódom. Rádöbbentem, hogy mennyire elszeparált elefántcsont-toronyban éltem addig a társulati létezésben.

Amikor végig kellett tolmácsolnom egy börtönben egy rabosítást, azt, amikor valakit, akit bűnözőnek vélnek felvesznek a börtönbe, akkor döbbensz rá arra, hogy mennyire nem láttál még semmit az életből. Hisz azok az emberek valóban élnek, lélegeznek, szenvednek, kompenzálnak, rettegnek, vágynak, harcolnak, akikről mi előadásokat csinálunk. Az is kiderült számomra, hogy semmit nem tudok a világ nagy erővonalairól, mozgásairól és nemcsak a politikai, hanem szociális, társadalmi erővonalakról, törvényszerűségekről sem, mondjuk ki koreográfiákról, melyek a világot mozgatják, ilyenekről. Ezek után több évet beletettem abba, hogy a technikai és szakmai tudásomat fölhozzam olyan szintre, ami ahhoz szükséges, hogy akár egy plenáris ülést letolmácsoljak a tolmács fülkében. Ugyanis a tolmácsolás az tulajdonképp csak a jéghegy csúcsa és alatta van az a sok-sok tapasztalat, minél szélesebb látókör, amelyből bármikor elő kell, hogy húzzon a tolmács valami megéltséget, valami információ-halmazt.

Ettől persze még nem szűntem meg magát a színházat szeretni, csak egy kicsit gyakorlatilag böjtön voltam. És továbbra is azon gondolkodtam, hogy hol lehet a helyem -még ha nincs is társulatom- hogy mégis ennek a magyar színházi világnak -melyben nem találom, vagy nem akarom megtalálni a funkciómat – mégis valahogy a részese legyek…

Tehát ha a jelen magyar hivatalos helyzettel nem is tudok mit kezdeni, valahogy logikusan adódott, hogy elkezdjek kifelé keresgélni, az országon túlra tekinteni. És ahogy Ariane Mnouchkine is mondja, mindig a nagy mesterekre kell támaszkodni. Számomra a nagy mesterek Mnouchkine és Brook, tehát elkezdtem kijárni Párizsba előadásokat nézni. Elsősorban mindig Brookhoz zarándokoltam a Bouve du Nord-ba, mert ugye ő haláláig dolgozott és minden évben bemutatott valamilyen olyan előadást, amely mögött ott volt az összes megértése és tapasztalata. Mentem és vettem jegyet és amikor nem kaptam akkor írtam nekik emailt, hogy én színházrendező vagyok, most nekem minden áron ott kell lennem azokon az előadásokon és ilyenkor bemehettem főpróbákra, volt, amikor az első előadások egyikére is.

És ha már Párizsban voltam akkor természetesen néztem más előadásokat és elkezdtem felfedezni a francia színház különböző irányzatait. Ezt a rendkívül izgalmas, folyamatosan alakuló, energikus színházi világot. Persze ismertem én 20 évvel ezelőtti színházakat, színházi előadásokat is Párizsban, de szerintem ez alatt a 20 év alatt nagyon-nagyon sokat változott a világ abban az országban. Akkor nem fedeztem fel abban a színházi világban ennyi féle kapaszkodót, amihez az ember igazodhat. Szerintem Párizs tulajdonképp egy világ-színházi központ lett mindenféle és minden felől érkező hatásokkal. Alighanem sokat számított az is, hogy Brook áttette székhelyét Angliából ide, az, hogy Mnouchkine ennyire integráló, világ-színházi társulatot épített, amelyben mindenféle náció jelen van, ez alá húzza ezt az elképzelésemet. Ők olyan erőteljes kis örvényeket generálnak, amelyek a nagy fősodorban is jelentős változást okoznak. Tehát ez egy fantasztikusan kavargó, mozgó világ, amelyről egyszer csak azt kezdtem észrevenni, hogy nem győzök betelni vele! 

Milyen az az állapot, az a kondíció, amikor egyszerre tudnak létezni a magán színházak és az állami fenntartású színházak? 

Megjegyzem, a magán színházakat nem alternatívnak hívják, hanem magán színháznak. A magán színházakban is lehet játszani, de körülbelül három hét az, amíg próbálkoznak. És ha ez bejön, akkor tovább játsszák, akkor az a három hét az, ami alatt eldől, hogy a társulatnak, illetve egy bizonyos előadásuknak mekkora a létjogosultsága. Ezen a szinten a kicsi társulatok is meg tudnak élni és hogyha ezek a kistársulatok egyenként legalább pár évig letesznek a színházi asztalra olyan előadásokat, amelyekre érdemes figyelni, akkor bizony fel is figyelnek rájuk. És ez nem politikai, nem világnézeti és nem befolyás béli, avagy ízlés béli kérdés, hogy ezek a kistársulatok meg tudnak-e állni a saját lábukon. Ha tudod bizonyítani, hogy jó pár éve játszol, létezel és nézőid is vannak -ez nagyon fontos tényező- akkor téged el fognak kezdeni támogatni. Hiszen így, ha még oly kicsi, de akkor is valamiféle hatást vagy képes gyakorolni a társadalomra. Akkor be tudsz kerülni a kicsi társulatok számára fenntartott rendszerbe és nem mondom, hogy gondtalan életed lesz, de egy ilyen környezetben egy színész már meg tud élni. Persze folyamatosan menned kell, új darabokat kell próbálni, de meg tudsz élni abból, hogy színész, avagy színházi alkotó vagy.

Hány év szükséges ahhoz, hogy jegyezzenek egy kis társulatot, illetve, hogy túléljen egy kis társulat – Franciaországban?

Kettő. Pláne, ha Avignonban is feltűnnek, akkor még inkább aláhúzzák a saját létjogosultságukat. Avignon egyébként egy showcase gyakorlatilag, egy kirakat, ahol a legtöbben igyekeznek is felvonulni, egy szakmai szemle, ami mára már hihetetlen méreteket öltött. Aki itt túlél, annak bizony van a pályán keresnivalója. Hiszen az off-programban (a nem hivatalos programban) csak azok élnek túl, akik meg tudják találni és tartani a saját nézőiket és évről évre még gyarapítani is tudják ezeknek a nézőknek a számát. Itt egyértelműen a piac dönt, nagyon nagy energiákkal és óriási szándékkal, kreativitással próbálják megszervezni maguknak azt, hogy bejöjjenek a nézőik, tényleg az életükről van szó, ezt érzi az ember az avignoni fesztiválon minden utcasarkon.

Térjünk vissza oda, hogy felálltál a padlóról, rendben?

Rá kellett jöjjek, hogy az ember nem csak a magánéletében, hanem a szakmai életében is egy idő után a saját töréseiből filtereket gyárt majd folyamatosan ezeken a filtereken keresztül szemlélve próbál túlélni. Így aztán természetes, hogy folyamatosan ugyanazokat a problémákat vonzod is be, melyeket a szűrőiden keresztül energetizálsz. Párizsban azt vettem észre, hogy bizony kell az a távolság, amiből visszanézve rálátok, hogy milyen hiányosságokat kell idehaza átélnünk, az elmúlt 10 év kulturális változásai Magyarországon jelentősen roncsolták a közeget, melyben dolgoznunk kell. Párizsban viszont az ember távolabb kerül a visszahúzó erőktől és képes ránézni a színházi alkotásokra úgy önmagukban, fájdalmaktól mentesen.

Tehát ülsz a nézőtéren a Le porteur d’histoire előadásán, Alexis Michalik előadásán és nemcsak a színpadot figyeled, azt, hogy miről szól az a darab és hogyan van megrendezve, hogy milyen mérhetetlenül egyszerű eszközökkel dolgoznak, de azt is érzékeled a leghátsó sorból, hogy micsoda lelkes együtt rezdülésben van akkor ott az a néhány száz ember. Egyrészt sírtam ettől, mert azt éreztem, hogy igen, ennyi elég is, de attól is, hogy a fenébe, hát én is így csináltam színházat, akkor miért hagytam abba? 

Miért kellett beleegyezem azokba a döntéseimbe, hogy akkor én a színházat hagyom?

És akkor visszajöttem Magyarországra, erre nagyjából beütött a covid, de továbbra is dolgozott bennem az, hogy ezt a színház-hivatást akkor is művelnem kell! És annak ellenére, hogy be voltunk zárva a 4 fal közé, fordítani kezdtem azokat a darabokat, melyeket hazahoztam magammal. Illetve megkérdeztem a Népszavát meg a Revizor-online-t hogy

érdekli-e őket majd az, hogy írjak olyan Franciaországban látott előadásokról, melyeket nem sokan láthatnak itthon. Kiderült, hogy igen, tehát írni kezdtem – nevezzük őket tudósításoknak. Aztán ezek már-már kritikai felhangot öltöttek néha, de soha nem bántó módon, mert nagyon tisztelem a színházi alkotói folyamatokat, tudom, milyen óriási elszántság szükséges ahhoz, hogy produkciók magas esztétikai minőséget hozzanak létre. És fordítottam azokat az szövegkönyveket, melyeket ott egy-egy sikeresebb produkció után kinyomtatva meg lehet venni kifelé jövet.

Meg lehet vásárolni az előadások szövegeit?

Mert ott megvan a kultúrája annak, hogy akár birtokba vehessem az újonnan írt darab kinyomtatott szövegét, hogy otthon aztán újra elolvashassam, vagy eljátszhassam a színjátszóimmal, vagy bármi más miatt. Szóval lelkesen vásárolgattam ezeket a könyveket, lefordítottam az elsőt, a másodikat stb. Csak hát felmerült a kérdés, hogy hogyan tovább, hiszen én ezeket még rendezni is szeretném.

És akkor a férjemmel úgy döntöttünk, hogy ugyan nem dúskálunk az anyagiakban, de mégiscsak megpróbálunk magánszínházi módon bemutatni egy-egy előadást, hogy legalábbis addig, amíg a nézőink minket néznek, valóban egy másik világban érezzék magukat. Mostanra ez tulajdonképp egy fixa-idea lett, az ember újabbat és újabbat akar közönség elé vinni és már most van a zsebemben még öt olyan darab, amit le akarok fordítani és be is akarok mutatni. És ahányszor jövök-megyek, jönnek velem haza olyanok, amelyekkel még dolgozni akarok, mert tetszenek, vagy olyanok is, amelyek aztán nem is annyira tetszenek, de mégis valami miatt megszólítottak. Ekkorra már megismerkedtem Alexis Michalikkal, mert készítettem vele egy hosszabb interjút mely után megkérdeztem tőle, mi lenne a véleménye arról, ha lefordítanám és be is mutatnám itthon azt a darabját, amivel feltűnt. Ez aTÖRTÉNETŐRZŐ, amely korábban annyira fontos élmény volt számomra, ami tulajdonképpen visszahozott az életbe színházi alkotóként. Akkor ő megadta az irodalmi ügynökének a címét, elmentem hozzájuk is, előadtam újra ezt a vágyamat-szándékomat és nagyon kedvesen és rugalmasan álltak hozzám, Hiszen nem vagyunk egy kő-színházi társulat, akik milliókat tudnak kifizetni jogdíjért – persze fizetni fogunk – szóval egy külön konstrukciót dolgoztak ki számunkra, hogy hogyan tudom Magyarországon ezt az előadást bemutatni magántársulattal. 

Ekkoriban hozott össze a sorsom a 6szín új vezetésével és ők nyitottak is voltak ennek az előadásnak, a TÖRTÉNETŐRZŐ -nek a befogadására. 

Milyen feltételeket szabott a francia ügynökség?

Be kellett fizetnünk egyösszegben egy pausálét, amelyet aztán szép lassan az előadások során csökkent minden egyes előadás. Természetesen a szerződés tartalmazott olyan bekezdéseket is, melyeknek sorai külön gyomorgörcsöt okoztak, de ettől függetlenül az, hogy a pausáléból le kell játszanunk bizonyos előadás-számot, az megnyugtatóbb volt. Természetesen utána beütött az energiaválság meg egyebek és így az előadás-számok gyakorlatilag irányszámokká váltak.

Hogyan találtál rá a színészeidre?

Nem volt olyan bonyolult a válogatás mert természetesen jó barátokkal kezdtünk dolgozni, illetve ismerősökön keresztül kérdeztünk utána, hogy kit ajánlanának ehhez a produkcióhoz és volt olyan kolléga is, aki igazából nem tudott együtt gondolkodni velünk. Végül is Kecskés Karina, Kovalik Ágnes, Király Attila, Sipos Imre és Baldauf Dániel remek színészek, akik képesek arra, hogy az előadásban folyamatosan száguldjanak kontinenseken, történelmi korokon és helyszíneken keresztül, mindezt úgy, hogy a díszletelemeket is organikusan ők kezelik, folyamatos jelmezváltásokkal 36 karaktert formálnak meg. Baldauf Danit időközben visszaszólította az élete Párizsba, hiszen ő eleve ott él, de cserébe Sipos Áron, aki Marosvásárhelyen kapta kezébe a színész-diplomáját, nagyon talpraesetten ugrott be a helyére! Igazán jó emberekkel lehet csak együtt teremteni! Továbbra is szellemi közösségben tudok csak gondolkodni, ezért lett egy nevünk:  Hatan Társulat – hogy “a hetedik te magad légy”.

Hosszútávú álmom, hogy nekem is lehessen majd egy olyan családias, együtt működő társulatom, mint akár Ariane Mnouchkhine-nak.

Rendben. Tehát most játsszátok a TÖRTÉNETŐRZŐ-t a 6szín-ben! Azonban elkezdesz próbálni egy Turing című darabot szintén ott, amely Alan Turingről, a kódfejtő-matematikusról szól. Mesélsz erről egy kicsit bővebben?

Ez a darab Benoit Soles műve, aki szintén színész és jónéhány filmből is ismerhető. Ez a darabja is kicsi színházban lett Párizsban bemutatva, majd folyamatosan nagyobba és még nagyobba költözött. 

Manchesterben vagyunk, 1952. telén. Az otthonába történt betörést követően Turing professzor feljelentést tesz a rendőrségen, ami természetesen nem kerüli el a titkosszolgálat figyelmét sem, melynek oka: Alan Turing az az ember, aki megfejtette az „Enigma” náci kódot, amellyel a németek a háború alatt minden üzenetet megzavartak. Ezzel a tettével 14 millió ember életét mentette meg, őnélküle lehetséges, hogy Németország kerül ki a győztesen a 2. világháborúból. Ross őrmester egy atipikus és szeretetre méltó embert talál, a „gondolkodó gép” feltalálóját, a mesterséges intelligencia és a számítógépek igazi genezisét. Alan Turingot végül homoszexualitásért ítélték el és egy mérgezett almába harapva vetett véget életének. 

Erről, az ő vesszőfutásáról szól ez a két férfi színész számára írt jutalomjáték. Ezt az előadást én tulajdonképp csak fordítottam és rendezem, mert olyan erősnek érezte a 6szín vezetése, hogy saját produkcióként is bevállalja. Nagyon várom a két kiváló színésszel a munkát, akik Simon Kornél és Száraz Dénes lesznek.

Viszont, hogy a nemek aránya megmaradjon két színésznővel is fogsz dolgozni. akikkel egy másik előadást hoztok létre, ha jól tudom a Jurányiban. Erről mit lehet tudni?

Én nagyon is a sugallataim alapján működöm, a döntéseimnek jó részét valahogy nem az agyam határozza meg. Ha még két hét múlva is azt érzem egy ügyről, hogy nagyon fontos, akkor arról nekem beszélnem kell és akkor falakon keresztül is beszélni fogok róla. Éppen ezért nem is rendezőnek aposztrofálom magamat, hanem inkább színpadi történet-mesélőnek és ezért lett az első előadásunk címe: TÖRTÉNETŐRZŐ. Viszont az a darab, amibe hamarosan Kecskés Karinával és Sztárek Andreával belevágunk a Jurányiban, az már több éve foglalkoztat.

Ez pedig Csernus Mariann: Ki voltál lányom? című napló-regényéből készülő színpadi adaptáció. Ezt nagyon régen olvastam, jóval azelőtt, hogy gyermekeink lettek, de már akkor is megérintett.

Felveti azt a kérdést a regény, hogy egy anya vajon csak addig anya-e, ameddig a gyermeke él, vagy még akkor is, amikor már elvesztette azt az egy szem gyermekét?

Ez egy nagyon érzékeny téma: egy elfoglalt, hivatását szívvel-lélekkel űző anya, akinek nincs igazán ideje odafigyelni a gyermekére, esetleg olyan megrázkódtatásoknak teszi, teheti ki őt, amit aztán később már nem tud helyrehozni. Ekörül fogunk bolyongani az előadás során, melybe Karafiáth Orsolya is betársul, aki a lány gondolatait képviseli majd.  Nagyon nehéz anyag, nehéz szembesülés, többedik körben vagyunk azzal, hogy egyáltalán előadást írjunk ebből a témából.

Erre egyébként nyertünk némi NKA támogatást, illetve Mariann neve nyerte meg ezt és abban óriási felelősségemet érzem, hogy ezt az előadást őhozzá méltóan hozzuk létre!

Én színpadilag csak egy lejegyzője, festője-koreográfusa vagyok a témáknak, nem telepedhetek rá arra a történetre, amit a színpadon meg akarok mutatni. Csupán egy kamerát fordíthatok bizonyos jelenetekre és én vagyok az, aki megnyomom a gombot, hogy nézd csak Közönség, szerintem ennek a bizonyos történetnek ezen jelenetei ilyen és ilyen környezetben fontosak, de a Te ’lelked mozijához’ Te magad is kellesz, alkossunk tehát a Most-ban egyszerre! Azt gondolom, ennyit tehetek hozzá azokhoz a történetekhez, amik amúgy regényekként, novellákként önmagukban is megállják a helyüket. A rendező egyfajta színpadi történetmesélő – a lélek tolmácsa.