Csernus Mariann - Karafiáth Orsolya

KI VOLTÁL, LÁNYOM?

ki_voltal_lanyom_post_1080x1080px

Következő előadásaink

Ki voltál, lányom?
bethlen téri színház
Budapest

Csernus Mariann (Kossuth díjas, Érdemes művész) színésznőként is hosszú, küzdelmes, a magyar történelembe beágyazott életutat tudhat magáénak.

Soha nem végzett főiskolát, 18 évesen, 1948-ban szerződtette őt közvetlenül az érettségi vizsgáját követően a Pesti Színházhoz Devecseri Gábor és Egri István, majd 1950-ben átment Major Tamás hívására a Nemzeti Színházhoz, melynek mindvégig tagja, 1989-től Örökös Tagja maradt.

1962-ig főszerepek sorát játszotta, majd fénylő tehetsége ellenére, politikai okokból hosszú időre nem léphetett színpadra színházában. Ekkortól önálló estekkel járja az országot: a Psyché, a Déryné, a Vizsolyi Biblia – mind kultikus jelentőségű előadásai ennek az időszaknak. 1975-ben térhetett vissza a Nemzeti szinpadára, amelynek a névváltást követően (Pesti Magyar Színház) a továbbiakban is tagja maradt.
Ma 95 éves.

Lánya, Joó Katalin szintén színészi pályára lépett (1975-ben végzett Horvai István osztályában), majd 36 évesen, döbbenetes körülmények között öngyilkos lett.

Csernus Mariann öt évvel később lépett elő a gyász hallgatásából a Ki voltál, lányom? című könyvével a nagyvilág elé.

E mű meghökkentően érdekfeszítő, megrendítő, ám műfaját tekintve igen nehezen meghatározható, töredékeiben egész vallomás.
A mindvégig drámai feszültségű írásban tiszteletre méltó írói-emberi önfegyelemmel, már- már egy „női Ödipusz” konok, öngyötrő őszinteségével kutatja családi tragédiájának indítékait, miközben egyre mélyebbre száll alá az összekuszálódott érzelmek mélységeibe. Képzeletbeli párbeszéd ez egy halott lánnyal.
Egy anya párbeszéde, aki kimondatlanul is tudja, hogy az ész és értelem eszközeivel megérteni, feldolgozni talán lehetetlen is mindazt, ami a lelkekben tört össze.
Mégis megpróbálja, nem tehet mást.

„Hajnali álom.
Soha ilyen szépet. A tíz év előtti arc. A sugárzó Lány. A teli fogsor. A szemek sötétje. A kicsit hátravetett fej, mint egy régi címlapon.
Jön az erdei ösvényen felém. Fekete kordbársony kabátban, ruganyos léptekkel. A tekintet még nem rejtőzik el mindenki elől saját lelke útjában.
Jött felém a lányom.
Kitártam a karom, és a nevét kiabáltam…
És fájdalom nélküli volt a szívem.
Olyan közel jött, hogy összeért az arcunk.
És akkor, mint egy tüllfátyol, ellebbent a kép, én a saját arcomhoz kaptam, és arra ébredtem, hogy azt mondom: „Jaj!” Ébren, és hangosan pedig ezt ordítottam: Tudnod kell, hogy életem legnagyobb és legreménytelenebb szerelme vagy, lányom!”
(Csernus Mariann)